A kezdeti nagy boldogság és remény azonban a legtöbb esetben nagyjából két év alatt a kiábrándultsághoz, csalódottsághoz vezet, hiszen egy olyan élethelyzetben találjuk magunkat, ami egy érzelmi hullámvasúthoz hasonlít. A ránk zúduló érzelmek, a lojalitáskonfliktusok, a hogyan fogadjam el a másik gyerekét dilemma olyan belső és külső viharokat generál, melyben egy idő után már senki sem érzi jól magát.

A legijesztőbb mégis az, hogy nem tudjuk hogyan kezeljük.

Kis hazánkban még mindig igen népszerű az a fajta gondolkodás, hogy „majd megoldom én a problémámat, nem kötöm senki orrára.” Ide venném még a segítő szakemberek merev elutasítását. Annak ellenére, hogy az utóbbi időben látható némi javulás és gondolkodásváltás ebben a témában, még mindig gyakori, hogy negatívan nyilatkoznak e szakma képviselőiről, és a segítségnyújtásban rejlő lehetőségekről. Szerencsére azonban van már egy réteg aki nyitott erre és ez segít abban, hogy az általuk megtapasztalt változás egyre inkább elterjedjen.

Visszatérve a cikk eredeti mondandójához, bátran ki merem jelenteni, hogy szinte minden (ha nem minden) vegyes családban (mozaikcsaládban) vannak problémák és nem olyanok, amelyeket szőnyeg alá lehet söpörni. Ezek ugyanis olyan esetek, amelyek ha a kapcsolat elején nem kerülnek tudatosan tisztázására idővel hatalmasra nőnek.

Nem véletlen, hogy a mozaikcsaládok nagy része bukásra van ítélve…

Gyakran még azelőtt, hogy valóban egy család lehetnének. Mivel magam is 10 éve mozaikcsaládban élek, pontosan tudom miről beszélek. Rengeteg csata, lemondás, újraértékelés, veszekedés van egy ilyen kesze-kusza élethelyzetben. Még akkor is, ha a családdá válás egy tudatos döntés eredménye. Arra ugyanis nem lehet teljesen felkészülni, hogy mi is vár ránk valójában. Folyamatosan kell újraírni, átgondolni a dolgokat.

Reagálni, elengedni, időt hagyni. És mellette nagyon nagyon szeretni. Főleg a társunkat. Ha nem marad meg a szerelem, a mély kapcsolat, az összetartás mindenkivel szemben, akkor az a család kudarcra van ítélve. Egy mozaikcsalád szíve ugyanis mindig a benne lévő felnőtt felek határtalan szerelme kell, hogy legyen.

Ha tetszik, ha nem ez így van. Abban a pillanatban ahogy ez az érzés lanyhul, ha felülírja sok rossz ami történik, az egymás hibáztatása a múlt miatt (gyerek, ex), az értelmetlen bűntudat, a család hanyatlásnak indul és nem menthető meg.

Megszívlelendő tanács minden összeköltözést tervezőnek, hogy őszintén átgondolva, adjon választ magának arra az egyszerűnek tűnő kérdésre:

Miért akarok én ezzel a férfivel/nővel összeköltözni?
Azért, mert mindennél jobban szeretem és vállalom a nehézségeket, kitartok mellette a legkeményebb időszakok alatt is?
Vagy azért, hogy végre ne legyek egyedül, legyen mellettem valaki aki segít, legyen egy családja a gyerekeimnek?

Őszintén de tényleg.

Hidd el gyakran látok olyan kapcsolatokat, és némelyik ügyfelem is elismeri, hogy csak a biztonság miatt vannak az adott féllel, mert segít, mert támogat, jobb, mint egyedül stb.
Gondolom nem meglepő, hogy ezt olyanok mondják akik már fuldokolnak a kapcsolatukban de nem mernek lépni. Itt egyértelmű az út, csak idő kell, hogy ezt fel merjék vállalni.

Vannak azonban azok a családok, ahol valóban egy nagy szerelem adja az alapot de az összeköltözéssel netán közös gyerekkel egy idő után annyi probléma érkezik, ami már az egész családra kihat. Kezdi rosszul érezni magát benne mindenki. A szülők, a gyerekek, a környezet. Sokszor van jelen ebben a helyzetben egy áskálódó ex, aki fokozza az indulatokat.

Magam is átéltem ezeket az érzéseket…

Így azt is tudom, hogy segítséget kérni sem egyszerű. Igazából azt sem tudjuk mi a baj, hogyan lehetne megjavítani, hiszen mást se látunk csak a saját küzdelmünket, ezzel szemben mindenki más tojik az egészre és csak hárít.

Gondoljuk.

A valóság azonban az, hogy ebben a helyzetben mindenki küzd, mindenki szenved, mindenki próbálja jó csinálni, netán túlélni a maga módján. Nem vagyunk egyformák, nem egyformán szeretünk. Nem ugyanannyi időre van szükségünk az új helyzet elfogadásához, az érzelmeink megértéséhez.

Sokszor meg sem akarjuk látni, hogy a másik mennyit tesz ezért az egészért.
Amikor egy ilyen ügyfél érkezik (zömében a NŐ) meghallgatom a történetét. Persze mindenki hibás, csak ő töri magát, keresi a megoldást. Mikor az első alkalom végéhez érünk (ez pár jól irányzott kérdést takar) ahol a legtöbb esetben még csak ventillál az ügyfél, elég pontosan kirajzolódik a család és az, hogy hol vannak a repedések.

A legtöbben csak azért nem lepődnek meg a végén, amikor az együttműködésről kezdünk el beszélni, mert a kérdések által sokszor ők maguk fogalmazzák meg, hogy van még dolog velük.
Az első blokk ugyanis nálam egy kis önismeret, tisztázás, szembenézés. Van, amikor már ez is sokat javít a kapcsolaton.

Hiszek abban, hogy minden önmagunkból indul ki és a változásunk hatással lesz a környezetünkre. Hozzunk új döntéseket, reagáljunk máshogy, nézzük meg magunkat kívülről. Egész érdekes képet láthatunk.

Hogy mi az én tanácsom, mint gyakorló, 3+2 gyerekes mozaikcsaládos anyuka és coach?

Ne szégyellj segítséget kérni ha nem megy! Olyantól kérj, aki megjárta (sikeresen) ezt az utat, ami még előtted áll!
Légy tudatosan jelen a saját életedben és úgy hozz döntéseket, hogy az valóban önazonos legyen. Fogalmazd meg konkrétan a vágyaidat, szükségleteidet és ne hiányból, ne elvárásokban gondolkodj!

Semmiképpen ne hasonlítsd ezt a családot egy hagyományos család helyzetéhez, hiszen itt teljesen más a kapcsolódás. Ha már ezt a pár dolgot megteszed, nagy baj nem történhet!

Úgy érzed, hogy hasonló cipőben jársz? Jól jönne egy kis iránymutatás?
Gyere, beszélgessünk egyet kötetlenül, aztán ráérsz dönteni a folytatásról! Ez nem egy egyszerű helyzet és igen hosszú idő még valóban családdá váltok. Az is lehet, hogy soha nem lesz olyan, amilyenre vágysz. A lényeg, hogy működjön és megtaláld benne békében a helyed.

Ebben pedig számíthatsz Rám.
Ne habozz! Vedd fel velem a kapcsolatot még ma! Szeretettel várlak a Facebook csoportomba vagy egy konzultációra!