websikehealthcheck

Blog...

Gyerekként egy mozaikcsaládban-Kornél története

gyerekként a válás nehéz

Amellett, hogy válás után újrakezdő párokkal, a mozaikcsalád kihívásaival küzdő nőkkel és férfiakkal foglalkozom, egyre többször előfordul, hogy a család gyermekével is sikerül beszélgetnem. Ez leggyakrabban a szülő kérésére, ám van, hogy a fiatal keres meg és olyan is előfordul, hogy a családi beszélgetés alkalmával buknak ki apróbb vallomások.

Kornél, aki 25 éves és maga is mozaikcsaládban nőtt fel (neve nem valós) maga kérte a beszélgetést, szerette volna elmesélni, hogy ő maga hogyan élte meg ezt a családi formát. Arra gondolt, hátha segít ezzel. Ismerjétek meg egy olyan fiú gondolatait, aki átélt egy válást, majd bekerült egy mozaikcsaládba.

 

12 éves voltam, amikor a szüleim elváltak

Egy számomra gondtalan és szép életem volt. Szüleim válása, apám elköltözése úgy tűnt a mennyországból a pokolra jutatott. A legrosszabb az volt, hogy nem értettem mi történik. Ritkán hallottam őket veszekedni, akkor is inkább anyám mondta a magáét, apám meg miután rájött, hogy meg se hallgatják, otthagyta. Rendszeresen nyaraltunk külföldön, télen sietünk vagy egy meleg helyre utaztunk. Szép házunk volt. Bárki jött hozzánk, mindenki csak ámult. Akkor nem tűnt fel, de így utólag és látva apám második házasságát, soha nem volt köztük intimitás. Apró puszik, csókok, ölelés, kedves szavak…

Éltek egymás mellett. Dolgoztak és igyekeztek megadni mindent. Mindent, csak érzéseket nem. Anyám bár próbált kedves lenni, valahogy nem igazán ment neki. Állandóan olyan szomorú volt, legalább is otthon. Néha láttam nevetni de az inkább akkor volt, ha másokkal voltunk. Összességében a válásig azt gondoltam, nekem jó életem van. Addig a napig…

Mennyből a pokolba

Nem tudom már hogyan kezdődött, de egyszer csak kitört a háború a szüleim között. Hosszú hónapokig tartott és nekünk nem mondtak semmit. A húgom még csak 8 éves volt, keveset értett de érezte a feszültséget ő is. Senkinek nem tudtam róla beszélni, annyira szégyellem magam. A haverok sokszor kérdezték mikor jöhetnek át, én meg csak hárítottam, hogy anyám nem engedi. Ezután már engem sem hívtak sehova. Egyedül maradtam, az otthoni veszekedésekkel, a gondolataimmal. Otthon senki nem kérdezte hogyan vagyunk, mi mit szeretnénk. Nem tudtuk mi van. Anyám már állandóan sírt, ijesztő volt. Teljesen apa gondoskodott rólunk. Egy nap apa elköltözött. Igazából annyi lett a változás, hogy nem aludt otthon de mindig jött, játszott velünk, aztán beszélgetni kezdtek anyával, aminek veszekedés lett a vége. Mindig így ment el. Aztán már nem jött be, csak hozott vitt minket. Végül ez is megszűnt és már mindig az új lakásába mentünk. Az volt a nyugalom szigete. Apa soha nem szidta anyát, ő azt mondta nem működött és nem mi tehetünk róla, hogy elváltak. Ő mindig itt lesz nekünk. Anya azonban tele volt dühvel, állandóan szidta apát, rengeteg rossz és csúnya dolgot mondott róla. Nem tudtam kinek higyek, hiszen én szerettem mind a kettőt.

Apa újra szerelmes lett

Apa nemsokára újra szerelmes lett, bár anya szerint “miatta” váltunk el. Ma már tudom, hogy nem így van, de akkor jó volt elhinni ezt a magyarázatot, hiszen így RÁ tudtam haragudni, nem kellett a szüleimet okolni a válás miatt. Jött egy gonosz, aki ellopta apát tőlünk. És ennek a gonosznak gyerekei is voltak. És az apám az ő „apjuk lett”.

Anyám gyakran mondta: apátok új családot választott magának, benneteket pedig elhagyott. Én már akkor is mondtam anyának, hogy minket nem csak téged. Ő azonban addig bizonygatta és amit nem tudtam akkor, addig manipulált minket és apát a láthatással, amíg tényleg alig találkoztunk már. Akkor, annyi idősen egyszerűbb volt elhinni anyám meséit, mint harcolni bármi ellen is. Apa új párja egyébként nagyon kedves nő volt, tele szeretettel, vidámsággal. Apa egész más ember volt mellette. És bár sokszor fájt, hogy anyával nem ilyen volt, azért valahol örültem a boldogságának.

válás, mozaikcsalád, gyerekek

A válás mindenkinek nehéz

Anyám soha nem törődött bele a válásba

Ami leginkább azt eredményezte, hogy ahol tudta szabotálta az apámmal való kapcsolatomat, apa új párjáról nem is beszélve. Véleménye szerint ez csak alkalmi kapcsolat lesz, nem kell nekünk közel kerülni. Eleinte apa egyedül élt, így ha mentünk csak vele voltunk, ami könnyű volt. Ekkor még anyám se borult ki annyira láthatások után. Aztán komoly lett a kapcsolat és összeköltöztek. Nekünk onnantól jött el a pokol. Nem, nem azért, mert rossz volt így, sőt. Apa párja nagyon kedves volt, nem tolakodó, hagyott minket, de ha hazamentünk állandóan ment a faggatózás, kikérdezés, pocskondiázás. Már nem tudtuk, hogy mit mondjunk. Ha jól éreztük magunkat, akkor azon borult ki az anyám, ha nem volt program akkor azon és még ezer máson. Gyerek fejjel én úgy döntöttem, nem bírok el ekkora terhet. A legegyszerűbbnek az tűnt, ha nem engedem közel magamhoz apa “új családját” és kimaradok minden közös programból. Ez azonban sokkal nagyobb teher lett számomra, mint gondoltam, de egy idő után nem volt visszaút. Minél kevesebbet találkoztam apával, annál kevesebbet borult ki az anyám. Akkor ez jó megoldásnak tűnt.

A távolság egyre nőtt

A viselkedésemmel azonban saját magamat löktem el az új családtól. A húgom persze követte, amit én csináltam, bár ő eléggé apás volt. Sokszor kiborult, hisztizett, hogy ő menni akar, őt nem érdekli anya, aztán meggyőztem. Eleinte hívtak minden közös programra, nyaralásra, moziba. Csak akkor mentünk, ha hárman vagy kettesben lehettünk. Persze ilyen mindig volt, mert apa párja ezt maximálisan támogatta, sőt gyakran hallottam, ő mondja apának, hogy akkor csak menj velük. Igazából mindig kedves volt velünk. Soha nem tolakodó, erőszakos. A gyerekei is mindig szívesen láttak, de én elutasító és sértett voltam. Így utólag rájöttem, hogy az egyetlen ember aki valóban megértett és foglalkozott velem, az apám párja (ma már felesége) volt és a gyerekei. Egyszer hallottam, amikor este a szobában veszekedtek. Apa párja sírt és arról panaszkodott, hogy anyám miatt van ez az egész és apa jobban a sarkára állhatna. Emlékszem, szörnyen éreztem magam, mert valahol tudtam, hogy igaza van és én is azt szerettem volna, ha apa jobban kiáll értünk, nem hagy rá anyára mindent és elmagyarázza, hogy mi miért történt. Ez azonban csak évekkel később történt meg, rengeteg elvesztegetett és sértett év után. Addig azonban én keményen ellenálltam ennek a mozaikcsaládos létnek, azt gondolva, hogy itt csak én szenvedek, közben mindenki keményen vívta a csatáit.

A kimaradt évek

Ezalatt lassan mindenből kimaradtunk és a háború a fejünk felett folyt. Idővel egyszemélyesre csökkent, mert apám kiszállt a játékból, újra megházasodott és próbálták kialakítani a közös életüket, velünk számolva. Lassan, ahogy nőttem egyre inkább kezdtem megérteni apát. Az igazi fordulópont mégis az volt, hogy szerelmes lettem és valahogy nem igazán ment nekem ez a dolog. Viszont megéreztem, milyen az ha szeretnek. Ekkor kezdtem először beszélni a múltamról és kaptam a párom által egy új látásmódot. Levettem a sértett szemüvegét. Akkor ültem le apámmal egy komoly beszélgetésre, ami nem pont úgy sikerült, ahogy gondoltam. Azért apám sem egyszerű ember, ő is elég fafejű. Ennek ellenére több mindent megértettem és láttam az ő oldalát is. Idő közben, egyre többször szálltam szembe az anyámmal is, védtem meg apámat és -ami meglephette-, apa új feleségét. Egyszerűen nem tudtam róla rosszat mondani, tényleg. Pedig sokszor akartam. Utáltam ezerrel, de igazából nem volt miért. Sőt, maximálisan megértettem apámat, hogy miért őt választotta. Mindig irigyen néztem, ahogy a gyerekeivel bánt. Rengeteget beszélgettek, nevettek, programokat szerveztek. Ők ki mertek állni magukért, lehetett saját véleményük. Rengeteg puszi, ölelés. Ez utóbbit apa is átvette, ami eleinte fura volt de aztán nagyon jól esett. Mire azonban tisztán láttam, sok értékes év elszaladt.

Új utakon

Alig vártam, hogy leérettségizzek és egyetemre mehessek. Ez volt az egyetlen út, hogy kiszakadjak otthonról. Szerencsére sikerült. Elmenekültem. Az anyámmal minimálisra csökkentettem a kapcsolatot, most pszichológushoz járok. Apámmal évek óta építem újra a kapcsolatunkat, úgy érzem van remény, bár nehezebb, mint gondoltam. Pont a kimaradt évek és élmények miatt. Haragszom rá is, mert akkor amikor szükség lett volna rá, ő is inkább elmenekült. Ma már meg merem fogalmazni, hogy szerettem volna ha magával visz. De soha nem mertem mondani neki és anyámat se akartam egyedül hagyni, hiszen mást se hallottam évekig “anyának csak ti maradtatok”.

Hatalmas teher volt ez nekem. Megbénított, Én nem bánthatom. Pedig ő leginkább magát bántotta és általa minket. A vicces az, hogy apa feleségével vannak a legjobb beszélgetéseink. Tisztáztunk mindent és én nagyon szégyellem magam de ő elmondta, nincs miért. Bennem azonban még sok a bűntudat miatta. A gyerekeivel is alakul a kapcsolatunk. Nem egyszerű nyitni, amikor évekig bezársz egy ajtót, de ha a másik fél segít ebben, akkor ha lassan is de bízni kezdesz. Egy éve már dolgozom és volt pár rosszul sikerült kapcsolatom, ez zavar.

Mi lehet bennem a hiba?

Igyekszem bízni a szeretteimben, de sok bennem a negatív érzés és érdekes, nem a mozaikos létem miatt.

Amikor véletlenül rád találtam, arra gondoltam elmesélem a történetemet, hátha segít valakinek.

Talán megértik a felnőttek is, hogy mi zajlik bennünk és mit okoznak azzal, ha a „mi érdekünkben” pont ,minket nem kérdeznek, ránk nem figyelnek.

Kornél története nem egyedi. Lehet sok rosszat mondani és nem hinni a mozaikcsaládok sikerében, azonban ebből a történetből is kiderül, hogy nem a MOZAIKCSALÁDOS lét okozza a legnagyobb problémákat, hanem az, ahogyan azt a benne lévő felnőttek kezelik.

Egy válás mindig fájdalmas a család számára, különösen a vétlen gyermekek számára.

Trauma. Azonban nem mindegy hogyan jövünk ki belőle, hogyan kezeljük.

A gyerekek nem tudnak és nem is akarnak a szüleik között választani, hiszen mind a két félhez lojálisak. Ez a lojalitás nem fog megszűnni a válással, sőt azzal sem ha az egyik szülő elidegeníti a másiktól a gyermeket.

Ez a két felnőtt saját csatája, ebbe a gyereket bevonni nagyon veszélyes és ártó.

 

Ha pedig úgy érzed, jól jönne egy kis segítség és támogatás ezen az úton, fordulj hozzám bizalommal!

 

Kozák-Ágó Szilvia

Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük