Hogyan élik meg a fiatalok a jelenlegi helyzetet? Vajon mit érez a ballagó középiskolás? Mit érez az a lány, aki eddig úgy hitte magáról, hogy nem társasági lény és nagyon jól el van egyedül? Mit mutatott meg számára ez a vírus? Valóban nincs szüksége társaságra vagy csak természetes volt, hogy emberek veszik körül, hogy oda és akkor megy amikor akar?
Tami ebben a tanévben érettségizik és eddig azt gondolta, hogy a világ egyik legintrovertáltabb fiatalja és jól bírja a társaság nélküli életet. Nos a vírus, illetve a vírushelyzet következtében hozott intézkedések teljesen új megvilágításba helyezték számára a dolgokat.
Tamara vagyok, 18 éves lány, egy hat osztályos gimnázium humán tagozatos végzős diákja.
A karantén előtt azt hittem, hogy a világ legintrovertáltabb személye vagyok és nem igazán igénylem a társas életet, de nagyon is tévedtem. Visszagondolva mindig volt valami programom, vagy történés, ami kimozdított a komfort zónámból, és őszintén hiányzik, pedig nem gondoltam volna, hogy valaha ezt mondom. Rendkívül hiányzik az, hogy suliba mehessek.
Hogy legyen valami, amiért ki kell kelnem az ágyból, és megpróbálnom összeszedni magam. Most nincs. Csak önmagamért kell ezt megtennem, és nehéz. Szóval fontos a közösség, és erre a karantén alatt jöttem rá.
A tavaszi karantén életem egyik legnehezebb időszaka volt. Ha valaki azt gondolná, hogy a szociális szorongással küzdőknek nehezebb a rendes oktatás, mint a digitális, meg tudom cáfolni. Én olyan ideges, mint az online órákon, még sosem voltam.
A legnagyobb változás az volt, hogy egyedül voltam. Elhamvasztottak minket a feladatok, a hírekből csak a rossz dolgok szóltak, és nekünk a beadandóinkra kellett koncentrálni. Nevetséges és egyben szomorú. Egyszerűen sosem gondoltam volna, hogy ez fog történni. Hogy a szobámban ülök a gép előtt egész nap, és tanulok, miközben egy pandémia van.
Az online oktatáshoz nagyon kevés segítséget kaptunk a sulitól és a tanároktól, mindent nekünk kellett megtapasztalni és megoldani. Másfél hónapig családon kívül senkivel nem volt programom.
A legrosszabb a bizonytalanság volt, és nem láttam a dolgok végét. Nem volt semmi, amit várhattam volna, csak teltek a napok egymás után, és nehéz volt örömöt lelni bennük. A hátrány, ami ért, a motiváció hiánya volt.
Voltak napok, amikor egyszerűen felkelni sem akartam, pedig a házi feladatok és az órák vártak rám. Szóval muszáj volt. Általában erőt vettem magamon, és megcsináltam a dolgom, de az alapvető hangulatom szinte sosem volt jó.
Szerencsére a családom rendkívül támogató, és bármikor tudok velük beszélni, és a barátaimra is számíthattam. De mivel ők is hasonló helyzetben voltak, hasonló érzésekkel, ezért nem szívesen fárasztottam őket az én problémáimmal.
Szeptember óta pszichológushoz is járok, és hálás vagyok a lehetőségért, rengeteget segített rajtam. Persze ez nem a helyzet miatt alakult így, hogy terápiára járok, hanem a szorongásom miatt, de a tavaszi helyzet sem segített rajta.
„Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb lépés, de ezeket a szigorításokat el kell fogadnunk.”
Vegyes a véleményem a vírusról. Túl sok féle információt kapunk, és nehéz eldönteni, hogy mit higgyünk el, mit ne. Én csak a szüleim és nagyszüleim féltem, magamat nem feltétlen. Természetesen alapvetően sem szeretném, hogy bármiféle betegséget elkapjanak, de most még erősebb a félelmem.
A legjobban az hiányzik, hogy szabadon beülhessek egy kávézóba, elmehessek színházba, megnézhessek egy filmet a moziban. Azok a dolgok, amik régen átlagosnak számítottak. Őszintén hiányzik a jelenléti oktatás is, hogy az utolsó évem a gimnáziumban normálisan teljen.
A sulis programok, szokások is hiányoznak. Természetesen bosszantóak a korlátozó intézkedések, de valamit muszáj tenni. Nem tudom, hogy mi lenne a legjobb lépés, de ezeket a szigorításokat el kell fogadnunk.
A korlátozások feloldása után nagyon gyorsan visszaállt minden a régi kerékvágásba. A nyár olyan volt, mint minden másik nyár, azon kívül, hogy a boltokban maszkot viseltünk, és a hírekben még mindig a covidról volt szó. Sokat találkoztunk barátokkal, születésnapokat ünnepeltünk, elutaztunk Balatonra nyaralni.
Most az újabb korlátozások idején furcsa módon sokkal jobban élek meg mindent. Az online oktatást, és minden egyéb korlátozást. Persze még mindig bennem van, hogy rossz, hogy a végzős évem így telik, és nem úgy, ahogy mindig is elképzeltem. A félelmem az, hogy ennek sosem lesz vége. Hogy most már semmi nem úgy lesz, ahogy régen elképzeltem. Hogy az egyetemi éveim is így fognak eltelni. De azért reménykedem. És most már próbálom kihozni a legjobbat a jelenlegi helyzetből is.
Alapvetően a helyzet annyit változtatott a gondolkodásomon, hogy jobban megismertem önmagam, és jobban értékelem a kisebb dolgokat. Próbálom nem túlterhelni magam és olyan dolgokat csinálni, amik örömet okoznak, mert tavasszal ezek kimaradtak.
Nem igazán változtak a környezetemben az emberek. A helyzet változott, de az emberek nem igazán. Mindenki próbál alkalmazkodni, mindenki csinálja a saját kis dolgát. Talán annyi, hogy néhányan tartanak a vírustól, emiatt idegesebbek, mint általában.
A családommal ugyanolyan a kapcsolatom, mint volt. Velük sok időt töltök, minden ugyanolyan. A barátaimmal viszont sokkal kevesebbet találkozok, kevesebbet beszélek. Nehéz összeegyeztetni a programokat, hamar sötétedik, csak egymásnál tudunk találkozni, más programot nem nagyon tudunk szervezni. Ők is nehezen érik utol magukat a tanulásban, és emellett pihenni is szeretnének.
Nem voltam covidos, igazoltan családtag sem. A környezetemben, suliban voltak tünetes emberek, de szinte mindenki gyorsan átvészelte. Volt pozitív osztálytársam most a digitális oktatás alatt, megnyugtató, hogy ők sem voltak szörnyen rosszul és meggyógyultak.
Ha végre helyreállnak a dolgok és minden újra normális lesz, az első dolgom az lesz, hogy elutazok külföldre, mert szörnyen hiányzik az utazás.
